Egy héttel a halál után

"A HALÁL OKA"

Szeretnélek olvasni, mondta Tati búcsúzóul. Tatinak hívtuk apánkat, Donáth Lászlót (persze én neveztem így el az elsőszülöttek jogán, mégha valamiféle biblikus vita ki is alakult otthon arról, hogy lánygyermek kaphat-e "elsőszülötti" rangot és az azzal járó atyai áldást), Tati lett abban a pillanatban, hogy édesanyámtól megpróbáltam elutánozni a "Lacííí!"-t, amikor ölében icipici-velem, körömvágó ollóért riasztotta "Tatííí!"-t.

Szívesen megvitatnám veletek egyszer azt a szemantikai kérdést, miszerint bűn-e hagyni, hogy gyermekünk ne "anyának", "mamának", "anyunak" szólítson bennünket (apának, apunak, papának), mert az tetszik meg neki, ahogy a szülei hívják egymást, és mi nem korrigálunk. Hogy "elvettem"-e a gyerekeimtől az "anya" fogalmát azzal, hogy a mi nyelvünkön otthon az "anya" úgy hangzik: "Mirus". Én azt vallom, hogy a szó a gondolat ruhája. Szükséges a jelentés biztosítása érdekében, kivéve, ha a jelentés evidens. De mindenképp a jelentés a lényeg, és nem a szó. Hogy, hogy nem a "Tati"-ba soha nem kötött bele senki, talán mert jiddisül szó szerint "aput" jelent.