Nincs feltámadás
Meglátogattam Iványi Gábort a kórházban. És mert az írott szó az emlékezés mankója, és mint minden írott szó, ezek is itt abban bíznak, hogy egyszer keménykötés közé kerülnek, és biztosan túlélnek mindenkit, mindenkit, akinek még saját emléke van Iványi Gáborról, ezért kezdjük azzal, ki is az az Iványi Gábor.
Izgalmas játék lefesteni egymásnak azt, akit te is, én is ismerünk — Iványi Gábort a szegények és az elit biztosan, a kettő között sok magyar meg nem maradt így Krisztus után 2026-ra —, érdekes kísérlet, főleg testvérek között a szülőkről. Mindig kiderül, hogy hiába hívják ugyanúgy az édesanyánkat, mindkettőnké más ember.
Most is, áll mellettem egyik szombat este a leghalkabb szavú, kiváló újságíró barátom, olyannyira kiváló, hogy a hatalom abba tett energiát, hogy egy Pegasusnak nevezett programmal lehallgassa, áll mellettem egy pohár sörrel a kezében a kocsma teraszán, és amikor megemlítem Iványi Gábor nevét, ő ráncolja a szemöldökét a név hallatán.
Ráncolja, ráncolja, és elmormolja halk hangján a “vitatott” jelzőt. De nem folytatja, nem érveli meg, amit betudok annak, hogy ő is érzi, hogy még a legrosszabb szcenárió szerint is egy Robin Hoodról jelenti ki épp, hogy “vitatott” személyiség. A legjobb szcenárió szerint meg, ami kivételesen az enyém, Iványi Gábor a modern Szent Miklós: az Örökkévaló felé végletekig elnéző joviális karakter, akit már nem valaha volt hordó pocakja és azt takaró ősz szakálla tesz mikulásivá, hanem a közös hivatás: a nincstelenek embersorba emelése.
Azoké, akiket rendőrök rugdosnak fel álmukból 7:45-kor a téren, amit 2026-ban épp Széll Kálmánnak hívnak, és nem tudom, mi lesz a neve, mire te ezt olvasod, úgyhogy Buda azon a galambokkal fedett terén, ahol reggel 7:45-kor a legtöbb ember vár egyszerre villamosra, buszra és metróra. Itt gyakori látvány, hogy a rendőrök sűrű üvöltések közepette piszkálnak bottal alvó hajléktalant, amíg csak az derékszögbe nem kerül; akkor aztán otthagyják. Lehet, hogy csak arra kíváncsiak, hogy életben van-e még. Lehet, hogy csak aludni nem szabad köztereken, ülni már igen. Ezekre a menthetetlenekre, a sikerélményt sosem hozókra áldozza az életét a ma 74 éves Iványi Gábor lelkész, akinek egy efféle rendőr-ellenőr egyszer ki is fakadt karakánul: “Maga csak a szenvedésüket hosszabbítja meg!”
Mindjárt elmondom, mit felelt erre Iványi Gábor.
2026 januárjában, meglátogattam Iványi Gábort egy isten háta megetti kórházban, ahová egyre dagadóbb lábikrái okán került megfigyelés alá. S nem szóviccelném el, csak hát Gáborra gondolva elsőként a jókedv jut eszembe: amikor bent jártam nála, ő már fél feldagadt lábbal egy másik kórház szívsebészetén volt. Mondta, hogy még aznap másik kórházba megy, ha lehet még egy fokkal riasztóbb ügyben. Sok sebből vérzik ő, a leszakadtak fővezére, akit el akart pusztítani egy valaha volt magyarországi hatalom. Boldog vagyok, hogy a hatalom pusztult el előbb. Fáj a szívem, hogy apám még a hatalomnál is előbb.
Apámat itt nem l’art pour l’art emlegetem fel, nem is azért, mert ez a történet a hatodik dalom a gyászról, amit talán sosem jutott volna eszembe dokumentálni, ha nem épp Tati hal meg csak úgy. Csakhogy Iványi Gábor legfőbb ismérve (mármint azon túl, hogy saját metodista egyházat alapító lelkész, akinek a szegények megsegítése a hivatása, és ezért iskolákat, idősotthonokat, hajléktalanszállókat tart fent, valóban mindenáron), mégiscsak az, hogy ő volt apám legjobb barátja.
Ő, és Gellért Kis Gábor, a valaha élt legszebb magyar férfipolitikus, aki azon a skálán tízes, amelyiken egy Magyar Péter (ma magyar miniszterelnök) erős hatos, Radnai Márk (ma magyar kormánybiztos) nyolcas, és még Vitányi Iván (volt magyar demokrata) is csak kilenc és feles, bár ő más skálákat meg a mai napig magasan vezet. Nemrég mélyültem el a szakirodalomban a nők tízes skálán mért szexuálpiaci értékéről (SMV= sexual market value), ez itt most az inverze. Komikus, hogy 2026-ban, médiakutatókat kértek fel új politikusaink popsztárokéhoz hasonló szexualizálásának megértésére, mikor egyszerűen arról van szó, hogy ezeknek a fiúknak magas a szexuálpiaci értékük. Ha valamit nagyon várok a még idősebb koromtól, az az, hogy eljöjjön az idő, amikor a piac rám eső sarkát beragyogja a lélek, és elvakít minden látszatot. Vicces vagyok ezzel a “piac rám eső sarkával”. Egyszer mentem ki rá, már annak is tizenhárom éve. Ki tudja. Lehet, hogy már nincs is meg az a sarok.
Sajnos Gellért Kis Gábor még apámnál is korábban halt meg. 2013 májusában történt, épp azidőtájt, amikor felkerestem a társkereső piacot. Akkoriban New York-i voltam, a Times Square 3 alatti felhőkarcolóból folytattam azt az irdatlan számú távinterjút, amivel a nekrológját készítettem, mert szerettem volna Gábort halhatatlanná tenni. Most ezt a nekrológot újraolvastam. Kicsit olyan, mintha Tati lett volna a szerzője, és én a szerkesztője, nem pedig fordítva.
Apám túl sokáig volt túl nagy hatással rám.
Most mit mondjak.
Nem bánom.
Gellért Kis Gábor kilenc évvel volt idősebb apámnál, és két évvel fiatalabb, amikor meghalt. Azt hiszem, így lehet egy mondatban összefoglalni Einstein relativitás-elméletét.
Iványi Gábor 2024 júliusáig csak négy évvel volt idősebb Tatinál. De most már hattal.
Valamikor a kétezres évek elején készült Tatival egy dokumentumfilm. (A Propaganda-sorozatába készítette Tilla Tilla, akit ebben a másodpercben szintén mind ismerünk, de akiről az utánunk érkezők kedvéért el kell mondanom, hogy ma magyar tévés showman, aki művésznek született, de úgy döntött, inkább bohócként keres pénzt, mert azzal sokkal több embernek okoz örömöt. Ez is egy micva.) Ebben a dokumentumfilmben Tilla és apám a margitszigeti Sport uszi nyitott medencéjében ülnek, nagy párában (téli felvétel lévén).
-És kicsoda Jézus neked? - hangzik a kérdés.
-A barátom - mondja apám.
-A legjobb barátod?
Tati elgondolkozik, majd így felel:
-A legjobb barátom Iványi Gábor.
Meglátogattam Iványi Gábort a kórházban, mert akadtak fontos kérdéseim, amiket nem volt mástól megkérdeznem. Mondjuk, ha nem lettek volna fontos kérdéseim, akkor is meglátogattam volna. Kórházban, öregotthonban, és börtönben életmentő látogatni. Mondjuk, ha nem lettek volna fontos kérdéseim, és ő sem került volna kórházba, akkor is meglátogattam volna. Nu, harmadik nekifutásra csak sikerül kinyögnöm az igazságot:
Meglátogattam Iványi Gábort a kórházban, mert hiányzik az édesapám.
Megfigyeltem, hogy jó érzés olyan emberekkel együtt lenni, akik a halottammal nagyon jóban voltak, mert a társaságukban mintha kicsit ott lenne ő is. A trükkök, amiket a fájdalom ellen bevetek!
Bizonyára van, akinek a temetőlátogatás adja meg ezt az érzést. A papgyerekeknek azonban, akik templomokban és temetőkben nőttek fel, valamiféle immunitása alakul ki az emberi kéz teremtette szakrális terek felé. Nekem a temetőlátogatás apám nélkül olyan, mintha a játszótérre kellene kijárnom a gyerekeim nélkül. Értelmezhetetlen időtöltés.
Máshol van a szeretteim emlékhelye. Apámé az általa építtetett békásmegyeri templomban és idősek otthonában. Az az óriási vörös klinkertéglás monstrum ott a békásmegyeri lakótelepet és az ófalut elválasztó mezőn, az Donáth László sírkamrája. Csak FYI minden evangélikus egyházfinak, aki feni rá a fogát. Ott kísért apám azok között a hatalmas, fugázatlan falak között, melyek valóságos siratófalakká váltak 2024. július 11-én.
Két évvel később, 2026 májusában tartottak benne egy szép alkalmat, abból az apropóból, hogy apám írásaiból és prédikációiból újabb kötet született. Agárdi Péter irodalomtörténész mutatta be, és felhívta rá a figyelmet, hogy Tati beszél benne a „jó halálról” is. Megkerestem az említett részt, és rátaláltam apámnak erre a gondolatára:
“Mindenki csak azért tud küzdeni, hogy eljusson az ő személyes elmúlása feletti győzelemhez, hogy hite, embersége, tudása, de leginkább a többi ember iránta való szeretete révén legyőzze a saját maga mulandósága miatti kétségbeesését.”
A többi ember irántunk való szeretete révén győzelmet arathatunk a halál felett.
Több barátra van szükségem, mindig erre jutok.
Sokan ültek a térben, köztük én is a könnyeimet nyelve, de ezzel sem voltam egyedül. Mégiscsak az emlékezés tere lett ez a Pazár Béla tervezte skandináv stílusú templom, és akkor ott helyben le is írtam magamnak:
“Ez a templom, mintha Tati kriptája lenne, lélek nélkül. Videóról zenélnek épp benne Kocsis Zoltánék – színvonalat adni volt a cél, ami meg is jelenik, csak épp élet nélkül. Ha apám élne, itt egy Kocsis Zoltán játszana most, és nem hegyezni kellene a fülünket a rossz hangosítást kiküszöbölendő, hanem bezengenék a hangok ezt az isteni teret. Ezért épült ugyanis. Hogy bezengjék. Ez nem kritika itt: a gyülekezet maga a műalkotás, ahogy megvan, ahogy működik, gyönyörű és megható és hihetetlen büszke lenne Tati rá, meg kicsit csalódott is, hogy nélküle is ilyen szépen megy tovább az élet – szóval ez nem kritika itt, hanem a megelevenedett veszteség. Legalább egy dolog, ami nagyon is létezik. És amíg létezik a veszteségünk, addig mi is létezünk; és valahol, valamelyik sarokban megbújva, közvetlenül a humor mellett, amelyik épp követi azt a tökéletes 360 fokos kört, amellyel apám forog a sírjában, szóval ugyanabban a sarokban kuporog a remény is: Érdemes menni tovább.”
Megvan tehát ez a kripta-élmény, akárhányszor belépek apám templomába, és meg kell mondanom, súlyos megélés. Nehéz megbirkózni vele. De csak addig, amíg beszélgetni nem kezdek egy ismerőssel, akivel Tati nagyon jóban volt, és onnantól megszűnik tehernek lenni, hiszen ott van köztünk ő is. Van, amikor apám keres meg hasonlóképpen. Nemrégen hajnali vérvételre mentem. A hölgy a pult mögött ránézett a beutalóra: – Maga László lánya? Tudja, ott dolgoztam az öregotthonban. Nagyon szerettem.
Van az a közhelyünk, hogy amíg emlékeznek valakire, addig nem is halott igazán. De azért egészen különös tapasztalás, hogy a halottadat idegenek is életben tartják. A múltkor a gyerekeim édesapja hív, képzeljem el, ő valahol épp a pesti éjszakában éli a brazilok életét, és valaki felismerte és megszólította, hogy szeretne neki bemutatkozni, mert a gyerekeink együtt járnak a Lauder iskolába, és mert nagyon szerette az apósát.
Hát, így tud apám hirtelen ott teremni köztem és egy másik ember között, váratlanul. Mintha megcsörgetne telefonon.
Ilyenkor mindig sírok.
Talán az egyetlen tér, ahol fájdalommentesen tudok vele beszélgetni, az a szauna. Nem egy bizonyos, hanem minden egyes, most leginkább a Nyugati téri Life1 nevű gigantikus edzőterem apró szaunája, ahol vagy felfekszem az egyszemélyes felső padra és dumálok apámmal, vagy felülök, mert bejönnek más csodálatos emberi testek, és kell a hely; voltaképp a gym egy ember-múzeum, élő műalkotásokkal. Sokkal inkább műalkotások vesznek benne körül, mint emberek, legalábbis a szaunába lépésükig, ahol van köztük, aki végre kiprésel magából néhány szót, mert odakint a súlyok alatt mindegyik a saját kis buborékában mozog, a fülük bedugva, hogy véletlenül se figyelhessenek másra, mint önmagukra, egészen pontosan önmaguk fizikai határaira, amit át kell lépni, hogy ennek az önkínzásnak nyoma is maradjon. Az egész élmény nem ér semmit, ha nem marad utána más emberek számára is látható, hogy is mondjam, six packs formájú nyoma. Ez nem olyan, mint az olvasás.
A gymben csak az tud egy másik emberrel összekapcsolódni, akinek személyi edzője van (nekem ezért van), vagy aki nem veszi a testépítést komolyan. Aki pedig nem veszi a testépítést komolyan, nem gyakran költ gymre. Megdöbbentően erős élmény a mai napig: a látvány, a szagok, a hangok, pedig előfordul, hogy már hetente háromszor is ott lógok. Sosem hittem volna. A trükkök, amiket a fájdalom ellen bevetek!
Meglátogattam Iványi Gábort a kórházban, mert hiányzik az édesapám. Akadtak fontos kérdéseim, mert azzal mégsem mehettem, hogy csak mesélj, Gábor, bármit apámról, adj új sztorikat, ha már Tatival nem tudok újakat csinálni! Kikérdeztem hát arról, hogy lettek ők ketten barátok. Hogyan maradtak meg egymásnak örökre? Hogyan maradhattak, ha egyszer olyanok voltak, mint Jing és Jang, a jóságos Mikulás és a vörös krampusz, jóban-rosszban, de legfőképp abban a hitben együtt, hogy közösséget építeni a legnagyobb érték, hogy az emberekben ott az isteni csoda, csak megfelelő kontextusba kell őket tenni, csak bele kell őket kompromittálni a jóba.
Belekompromittálni az embereket a jóba. Mit gondoltak ezek ketten, hogy ez nekik sikerülhet.
Mások voltak, nagyon mások, mondhatnánk úgy is, hogy Izráel két külön törzséhez tartoztak: Gábor csendes hangú, visszafogott, szelíd, Tati zengedelmes, extrovertált, tüzes, és mégis megdöbbentően sok volt bennük a közös. Mindkettőjük édesapja zsidó ember volt, mindkettőjükből keresztény lelkész lett, és a nácik áltak meggyilkolt német lelkész, Dietrich Bonhoeffer követői abban, hogy “néha, sajnos be kell ugrani a küllők közé”. Ezzel a hozzáállással mindkettőt viszonylag hamar kirekesztette a saját egyháza. Egyikőjük sem félt soha a konfliktusoktól, mindkettőjük mindig is kilógott “abból a körből, amely talán a szíve mélyén még egyet is értett velük, de a világért sem szólalt volna meg”. Mindkettő liberális, mindkettő politikus, mindkettő Békásmegyeren épít templomot és közösséget. Mindkettő nagy rajongója a dán vallásfilozófus Soren Kierkegaardnak, akinek a legfontosabb gondolatát úgy lehetne lefesteni, hogy egy fagyizó pultja előtt állsz, száz különböző fagyival szemezve. Éveket is eltölthetnél azzal, hogy újra és újra átrágod magad a kínálaton, vagy megkérdezel mindenkit arról, hogy melyik a kedvence, de mert nincsenek éveid, egy ponton csak ki kell választanod egy ízt, el kell köteleződnöd mellette. És abban a pillanatban, hogy elköteleződsz a döntésed mellett, a választásod a TIED lesz. A döntéseid formálnak azzá, aki vagy.
-Mégis mi kötött benneteket össze? – kérdeztem Gábort, de csak rázta a fejét.
Ahogy a szerelemre, úgy a barátságra sincs válasz.
Nem láttam én Iványi Gábort a szegények között dolgozni, nem láttam, amikor mozgóvécékért alkudozott Hegyeshalomnál, hogy a menekültek ember módjára végezhessék a szükségüket, minderről csak hallottam. Én csak és kizárólag fekete klepetusban láttam, apámmal templomot szentelni, esketni, temetni, éjféli misét celebrálni — akinek nem világos, hogy adhat szenteste éjféli misét egy metodista meg egy evangélikus lelkész közösen, annak csak annyit tennék hozzá, hogy náluk az éjféli mise este tízkor kezdődött, ahogy az a végtelenségig szabad emberekkel megesik — és ahogy édesanyámat a fájdalmában megtartotta.
Aznap este, amikor meghalt a nagyapám, nem a Donáth, hanem dr. Muntag Andor, Ószövetség professzor, Iványi Gábor átugrotta a klinker vöröstéglás kerítésünket, ami körülvette a békásmegyeri lakótelepet az ófalutól elválasztó mezőt. A szüleim a konyhában ültek összeroskadva, mert nagyapámat is hirtelen halál érte: két kisföldalatti megálló között megállt a szíve hetvenhét évesen. Hogy ő volt édesanyám legfontosabb embere, csak akkor értettem meg, mert aznap este elvitt magával valamit Mamából, valamit, amit nem szabadott volna elvinnie. Csodálatosan mélyen és önfeláldozón szeret az édesanyám, a szeretet megelevenedett műalkotása. Az ilyesmivel csak visszaélni lehet, és amennyire összesikeredett az ő történetét raknom magamban, bizony visszaélt vele az az emberhad, ami az ő papgyerek, majd később lelkész-feleség sorsával együtt járt, visszaélt vele a saját édesanyja, ezentúl az apám, mi, a gyerekei, és még a barátai közül is biztosan tudom, hogy legalább egy. Ezért aztán egy ponton, ő elzárta magát önmagába. Nagyapám meg elvitte magával a kulcsot.
Kétezer nyarán szállt le az az este, és Gábor nem akart senki alvót felverni, jött hát az akkor még nem pihesúlyával és átugrotta a kerítést, zörgetett a terasz ajtón. Jött megölelni Mamát. Soha sem fogom elfelejteni azt az igaz ölelést, hogyan tört ki abban anyámból a fájdalom, hogy tartotta őt meg akkor ott Gábor, vagy talán általa az Örökkévaló. Mama sem felejtette el soha. Sokszor meséli ő is, hogy Iványi Gábornak nincs szüksége kulcsra az emberekhez.
-Lehet egyáltalán jót mondani egy gyászolónak? – ezt kérdeztem még azon a kórházi széken, amit a féloldalára támaszkodó Gábor ágya mellé toltam, azok közül a kérdések közül, amiket apámtól már nem tudok. Amikor Tati meghalt, számomra az ölelés volt a legtöbb, amit másoktól kaptam, és a jelenlét. De mit lehet adni az ismerősöknek, akik nem állnak olyan közel, hogy a temetésen kívül megöleljük őket, nem is találkozunk gyakran, nem is néznének normálisnak, ha azt mondanám nekik, “jó, hogy vagy, szeretlek”, az egyetlen valamirevaló mondatot az őszinte részvétem helyett: nekik hogyan lehet együttérzést, segítséget adni? Egyáltalán mit lehet nekik adni? Egyáltalán mire van szükségük? Bármi is legyen az, biztosan nem egyszeri, letudható micva.
-Csak egy történetet tudok erre neked elmondani – kezdte Gábor, és én ezt az ő történetét most ideteszem hangban. Aki érez magában bátorságot, csak az hallgassa meg, bár ha idáig eljutottál az olvasásban, akár meg is teheted. Ez az egyik legerősebb történet, amit én az életről hallottam, beleértve a Shakespeare-összest. Előzetesen csak annyit, hogy Matyi nagybátyámhoz hasonlóan, Gábor is tudja, milyen a saját gyermeke koporsója mellett állni.
“Sírjunk együtt.” – mondta Iványi Gábor a gyászolónak, aki mindent elveszített, és ebben a gondolatban benne van minden, amiért Gábor és apám dolgoznak. Kénytelen vagyok a jelen időt választani a dolgozik igének. Gábor dolgozik, apámról meg kénytelen vagyok elhinni, hogy továbbra is dolgozik, ha másban nem, bennem, minden túlélő szerettében és hívében, az általa létrehozott öregek otthonának tégláiban, a maga után hagyott nyomtatásba került gondolataiban, az univerzumba visszatért energiáiban.
Kénytelen vagyok hinni ebben.
Kénytelen vagyok hinni.
Azzal együtt, hogy ha itt lenne most velem a szigligeti nádtetős parasztházunk udvarában (ha félórát kaphatnék még egyszer vele, csak félórát!) gyorsan elmesélném neki, na jó, legyél csak itt: neked, hogy az eddigi legdurvább tapasztalásom a gyászról, ellene megy mindannak, amiért te Gáborral dolgozol. Szép, szép ez a “sírjunk együtt” kép, amelyben ősi ellenségek borulnak össze a közös gyászban, rossz szomszédok és volt szeretők, a többgyermekes anya az épp egyetlen gyermekét temetővel, csakhogy az igazság az, hogy a “sírjunk együtt” szent ideje mindössze a legeleje az egész veszteségélménynek.
Utána elszabadul a pokol.
Most jöttem rá, amit már két esszével és egy évvel ezelőtt is kapiskáltam, amikor a dolgozószobád tárgyainak rendezgetéséről írtam, amivel mások kezelték a saját fájdalmukat, átlépve az enyémen és a testvéreimén, hogy a gyász, az első sokkon, a közös veszteségen, a nemes fájdalmon túli gyász, a világ legalattomosabb érzelme. Nem a pénz az, amin a halál után a családtagok vérre mennek. Nem az ingatlanok, nem az ingóságok. Nem az a lényeg, hogy miképp lesz a szerettük eltemetve, nem az, hogy ki kapja meg az óraláncát, nem az, hogy ki dolgozza fel az írásbeli hagyatékát, nem az, hogy ki állíttasson neki szobrot, sem az, hogy ki, mit oszthat meg róla – a felsorolás végtelen, ahány család, annyiféle konfliktus, mert a boldogtalan családok, mind a maguk módján azok. Egyetlen dologról szól minden gyászolók közötti konfliktus, Tati: saját viszonyunkról a halotthoz. És mert utóbbinak ebbe már beleszólása nincsen, megátalkodott háborúk kezdődnek az élők között, voltaképpen arról, hogy amíg élt, melyikőjüket is szerette jobban.
A legnagyobb fájdalmaknak mindig a szeretet az oka.
Minél jobban szerettél, annál nagyobb gyásszal fizetsz meg érte. Még hogy a szeretet nem kerül semmibe! Gyerekkorom óta a bosszú-történetek érdekeltek a legjobban. A bosszúálló az a gonosz, akinek drukkolsz. Ez mégis hogyan lehetséges, gondolom, ez foglalkoztatott. A gonosz értelme, hogy a gonoszságnak is van létjogosultsága, hogy még sincs baj ezzel az egész világgal, még ha nagyon úgy is néz ki, hogy épp a gonoszsággal benne tökéletlen, mikor pedig a gonoszsággal teljes. Edmund Dantés-ra gondolok a Monte Cristo grófjából, meg Hamletre, a menyasszonyra a Kill Bill-ből, a palesztinokra, a zsidókra. Azt hiszem, minden bosszút a gyász generál. Azt hiszem, a gyász minden gonoszság oka. Azaz végső soron a szeretet elvesztése. Tökéletesen ki van ez találva.
Elmesélhetném még neked, Tati, kit veszítettem el az elmúlt két évben a halálod miatt. Meglepődnél, ha megtudnád, hogy ki bántott meg mindennél jobban, ki sem látva a saját fájdalmából, vagy éppen ki volt az, aki kizárt az életéből a gyásza miatt. Azután, elmesélhetném azt is, hogy én kiket veszejtettem el. A gyász gyilkos. Nem ismer barátot, szerelmet, rokont, testvért, sem gyermeket. Más szóval nem ismer senki élőt. Nem érdekli az élő. Borzasztóan ijesztő. Hát, csak ennyit gondoltam most megosztani veled. Szia, Tati.
A trükkök, amiket a fájdalom ellen bevetünk... Él egy Alex Hormozi nevű kiemelkedően sikeres és gazdag amerikai fiú, aki beleköthetetlenül megérveli, hogy mivel az életben a legfontosabb értékünk az idő, ezért azok az emberek sikeresek, akiket egy-egy negatív esemény csak rövid időre renget meg. Akik megrázzák magukat, mint a Balatonból kikászálódó kutya, és futnak tovább. Beépítik a tanulságot, nem félnek megváltozni. Felállnak, mint a kisgyerek, aki óriásit esett, és mennek, csak mennek előre. Azt hiszem, ezt csinálom itt és most én is, egyik szó leírásával a másik után. Megyek tovább, előre.
És most itt ez az egyes szám első személy eszembe juttatja, hogy a két jó barát, Iványi Gábor és apám, egész életüket arra a tételre tették fel, hogy az élet legmagasabb minősége, amikor nem a saját, hanem a közösséged boldogságáért küzdesz, és hogy ők ketten mint bűvészek voltak legjobb barátok, bűvészei a trükköknek, amiket mások megsegítésére lehet a fájdalom ellen bevetni.
Ezért aztán amikor jött az ellenőr Iványi Gábor hajléktalanszállóját bejárni, és kifakadt, hogy “Maga csak a szenvedésüket hosszabbítja meg!”, Gábor csak a fejét rázta.
-Most azt mondja nekem, hogy hagyni kellene őket meghalni? – kérdezett vissza. -Meg fognak halni, hamarabb halnak meg, mint a társadalom egésze. Tíz évvel legalább rövidebb az életük. De én azt akarom, hogy amíg itt vannak, addig bármilyen minimális szinten, de legyen az ő életük számára is valami. Valami jó.
Itt felült az oldalára támaszkodó Gábor a kórházi ágyban, megigazította vaskos lábikráit, amikkel aznap még el kellett jutnia egy másik kórház szívsebészetére, és hozzátette:
-Neki igaza van egy bizonyos szinten. Én meg nem fogadom el az ő igazságát, mert van egy másik megközelítés, ami szerint meg nekem van igazam. Hát tudsz-e értelmesebb dolgot csinálni, minthogy a dolgokon jobbítani szeretnél? Még akkor is, ha a történelmi tapasztalat az, hogy csak ideig-óráig lehet.
Dehogy gondolták ezek ketten, hogy nekik sikerülhet! Nem gondolták. Hitték. Megveszekedetten hitték, hogy a másik fájdalmát csillapítani, ha ideig-óráig is, a legértelmesebb foglalatosság.
> ⭐ Edited by: Jakobicz Hajnalka ⭐
