Hat hónappal a halál után

"EGYEDÜL"

A nemírást csinálom a legtöbbet. Épp nem ezt, amit most, bár jobb, hogy senki sem látja, mennyi idő és mivel telik el két mondat között. Minél inkább sikerült egyszer befejeznem valamit, annál kevésbé kezdek neki legközelebb újra.

Mászok.

Falat mászok a kút-börtönből kifelé, mint Batman, attól a ponttól, ahonnan nincs visszaút, ahol egyik kőpárkányról kell a másikra ugrani csukott szemmel, nem is egyszer, mint neki, hanem újra és újra, és ha egyszer sikerült, akkor a kőpadkán, amelyikben sikerrel megkapaszkodtam, lefagyok, mint akinek az élete függ attól, hogy nemír. Hemingway mantrája a saját padkáin így hangzott: “Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.”

Máskor is ment az írás, most is menni fog.

Az önszabotázs tényét először Alix M. Freedman, Pulitzer-díjas oknyomozó tárta fel előttem a Reuters hírügynökség Times Square-i felhőkarcolójának üvegirodájában. Azért szánt rám időt, mert sokra tartotta a cikkem, Mohácsi Viktória magyar európa parlamenti képviselőnőről, aki mint politikai menekült rejtőzködött a kétezres évek elején Kanadában. Alix épp azt kérdezte, mikorra várhatja a következő sztorit, és akkor ott, neki elárultam ezt a lefagyási szindrómám. Tizenhat éve már, hogy Alix megmondta, ezen a bökkenőn más nem tud segíteni csak a pszichológus. Azután tavaly a kolorádói Sziklás-hegységben a várva várt pszichológus azt hiszem, épp ezzel a problémakörömmel felsült. Azt hiszem. Nem lehetek egészen biztos benne, hogy nem én sültem-e bele a terápiába. Mindenesetre amikor ott ültünk egymással szemben, májusban is hócsizmákban, a pszichológusnő azt a kérdést tette fel – mert a pszi-vel kezdődő foglalkozásúak csak kérdeznek és kérdeznek, egyetlen kijelentő mondat nem sok, annyi sem hagyja el a szájukat, akármennyit fizetsz is nekik – tehát Erica a hócsizmában azt a kérdést tette fel, nem lehetséges-e, hogy olyan dolgot erőltetek az írással, ami nem az én utam.