11 hónappal a halál után

"A LEGNEHEZEBB RÉSZ" (EZÉRT EZ MOST HOSSZABB.)

1.

    Emily Dickinson, a 

Nem várhattam be a Halált, 
Bevárt hát szépen Ő, 
Ketten voltunk csak kocsiján 
S a méretlen Idő 

    szerzője, vesebeteg volt. Ötvenöt évesen halt meg. Itt meg is kell állnunk. Neked is, nekem is, elmélázni azon, hogy az ötvenöt nálunk mennyivel idősebb. Ha egyáltalán? Persze nézhetjük úgy is, hogy az ezernyolcszázas évek elején az ötvenöt volt a mai hetven. Meg nézhetjük annak is, ami. Az élet elképesztő rövidségének. Csak ne okoskodna itt a hatvankilenc évesen öngyilkosságra kényszerített Seneca a fejemben arról, hogy Nem az a baj, hogy az élet rövid, hanem, hogy sokat elpazarolunk belőle.

Minél több Senecát olvasok, annál jobban bosszant. Óvatosnak kell lenni azokkal, akik kizárólag fejből írnak, sohasem a szívből. Nem tudom, ki pazarol időt. Az számít-e pazarlásnak, ha sorozatokkal menekülünk az élet elől, de közben jól esik csinálni, vagy az, ha olyan dolgokkal kényszerülünk időt tölteni, amit nem élvezünk, mégis valami szükséges cél elérése véget? Leginkább, így kettőnk közt: az idő pazarolja magát. Emily Dickinson aztán meg végképp nem pazarolta. Amikor meghalt, a húga vagy ezernyolcszáz versre talált összefűzött papírcetliken, borítékokon, csomagolópapírokon – versekre, amiket addig nem olvasott senki, mert ha tízet engedett Emily publikálni, nagyot mondok, és azokat is névtelenül. A legnagyobb amerikai költőnő – és itt egy punktum –, egy vasat sem keresett azokon a lélegzetelállító verseken. Nem élte meg, hogy az egész világ tiszteli. Nem tapasztalta meg, hogy akár csak egy kisebb közösség rajong a műveiért, azaz zéró követővel írta, csak írta a verseket, és nem tudom, van-e ennél megszégyenítően inspirálóbb történet arról, hogy mi értelme van időt pazarolnod arra, amit szeretsz.