A legnehezebb rész (ezért ez most hosszabb.)

1.

    Emily Dickinson, a 

Nem várhattam be a Halált, 
Bevárt hát szépen Ő, 
Ketten voltunk csak kocsiján 
S a méretlen Idő

    szerzője, vesebeteg volt. Ötvenöt évesen halt meg. Itt meg is kell állnunk. Neked is, nekem is, elmélázni azon, hogy az ötvenöt nálunk mennyivel idősebb. Ha egyáltalán? Persze nézhetjük úgy is, hogy az ezernyolcszázas évek elején az ötvenöt volt a mai hetven. Meg nézhetjük annak is, ami. Az élet elképesztő rövidségének. Csak ne okoskodna itt a hatvankilenc évesen öngyilkosságra kényszerített Seneca a fejemben arról, hogy Nem az a baj, hogy az élet rövid, hanem, hogy sokat elpazarolunk belőle.

Minél több Senecát olvasok, annál jobban bosszant. Óvatosnak kell lenni azokkal, akik kizárólag fejből írnak, sohasem a szívből. Nem tudom, ki pazarol időt. Az számít-e pazarlásnak, ha sorozatokkal menekülünk az élet elől, de közben jól esik csinálni, vagy az, ha olyan dolgokkal kényszerülünk időt tölteni, amit nem élvezünk, mégis valami szükséges cél elérése véget? Leginkább, így kettőnk közt: az idő pazarolja magát. Emily Dickinson aztán meg végképp nem pazarolta. Amikor meghalt, a húga vagy ezernyolcszáz versre talált összefűzött papírcetliken, borítékokon, csomagolópapírokon – versekre, amiket addig nem olvasott senki, mert ha tízet engedett Emily publikálni, nagyot mondok, és azokat is névtelenül. A legnagyobb amerikai költőnő – és itt egy punktum – egy vasat sem keresett azokon a lélegzetelállító verseken. Nem élte meg, hogy az egész világ tiszteli. Nem tapasztalta meg, hogy akár csak egy kisebb közösség rajong a műveiért, azaz zéró követővel írta, csak írta a verseket, és nem tudom, van-e ennél megszégyenítően inspirálóbb történet arról, hogy mi értelme van időt pazarolnod arra, amit szeretsz.

    Miután Emily Dickinsont eltemették, fehér koporsóban kedvenc ibolyáival, a húga, “Vinnie”, a versekkel teleírt cetliket a sógornőjük, Sue kezébe nyomta – csináljon velük valamit, legyen belőlük könyv. Nem véletlenül. A sógornő volt az a Sue, akihez vagy háromszáz szerelmes Emily-vers szól. Azután a sors furcsa fintorával a türelmetlen Vinnie átadta a verseket egy Mabel Loomis Todd nevű írónőnek, aki ugyan szerkesztéssel is foglalatoskodott, de mellékesben a Dickinson-lányok bátyjának, Sue férjének elszeretésével is. Nem tudom persze, létezik-e olyan, hogy valakit “elszeretnek”. Leginkább az létezik, hogy az ember megkíván valaki mást, ahogy minden más teremtmény is teszi, a brazil arapapagáj, az ausztrál rücskös gyík és a német csótány kivételével. Riszpekt a német csótányoknak. Lényeg, a lényeg: lett ebből egy darázsfészek helyzet. Arról nem beszélve, hogy Mabel nem volt a lelkek legmélyebbike, és korabelire szerkesztgette, rímelgette, egyszóval átírogatta a verseket, amiket nem kis munka volt később restaurálni.  

 A hagyaték nem mindig kerül elsőre megfelelő kezekbe. 

Apám a szavak embere volt. Az élő szavak embere, magyarul próféta – és ezúton IS szakítok azzal a mai coachok és pszichik között született divattal, hogy döntsük, mit döntsük, tapossuk le a piadesztálról a szüleinket, legnagyobb fájdalmunk okozóit. Az enyémek ott maradnak. Meg lehet gyógyulni az életből anélkül is, hogy bűnbakot találnánk. Tati a hangjával és a szavaival gyógyított. Ehhez sokat, sokat kellett olvasnia, fürdőkádban órákat gondolkodnia és sok, sok embert meghallania, hogy mindent áteresztve magán végül úgy adjon bölcs empátiával vígaszt, hogy kívülről úgy tűnt, improvizál. Truman Capote-karakter volt, ezt már meséltem: ha egyszer számára értékes információt kapott, többet el nem feledte, s úgy mesélt, hogy mindegy is volt miről, talán mert a mondókájában folyamatosan főszerepet kaptak a hallgatói is. Ami a legfőbb különbséget illeti: Tati prédikált, a jelen művésze volt. Az adott szó, az adott hangon, az adott pillanatban gyógyított. Ugyan mi marad a jelen művészei után? Csakis mi maradunk. Mi, akiket megtanított a halálon is nevetni. Ebből aztán annak kellene következnie, hogy minden más, ami tárgyakban maradt utána, ha nem is érdektelen, de messze nem a lényeges. Erről győzöm itt most meg magamat éppen.

Vincent van Gogh leghíresebb képét, a Csillagos éj címűt, a “vigasztalóan örökkévaló ég” ihlette. Egész pontosan egy francia elmegyógyintézet ablakából látott szögben. Aki megérzi az életet, de úgy igazán, annak minden életereje rámegy arra, hogy ne meneküljön a halál elől a halálba. Van Gogh is kereste, kutatta a vígaszt. Van mítosz, mely szerint sárga festéket evett, hogy magát belülről kifestve találjon vigasztalásra, ami kétségkívül jobban hangzik minthogy azért evett festéket (és nem csak sárgát), hogy megmérgezze magát. Nem kényszerítették, mint Senecát, mégis megölte magát. Legalábbis ezt állította, amikor a szíve alatt lőtt sebbel visszavánszorgott a francia fogadóba, nomád életének utolsó otthonába. Épp csak a gyilkos fegyvert nem találták meg, ami bizonyosan nem a sajátja volt. A harminchét évből, ami megadatott neki, mindössze tíz év alatt hozta össze az életművét. Tíz év alatt. Nekem ilyenkor olyan gondolatok öntik el a fejemet, hogy ha addig élnék, amíg Emily Dickinson, és abban a tempóban alkotnék, mint van Gogh, még mindig lenne esélyem adni valamit a világnak, valamint hogy mennyire nem szabad azzal foglalkozni, hogy mi lesz a sorsa annak a valaminek a halálunk előtt és után, és hogy mennyire csak azzal szabad foglalkozni, hogy létrejöjjön. 

Miután van Gogh-ot eltemették, egy francia dombtetőn fekvő temetőben kedves napraforgóival, négyszáz festményének, ötszáz rajzának és sok száz levelének rendezését ismét egy sógornő, “Jo” vette magára. Jo a marketing nagyasszonya volt, aki megismertette a világgal van Gogh művészetét, és akiről azóta regények születtek.  

Dicsőség minden hagyaték-gondozóra.

Apám viszonyát a tárgyakhoz, leginkább az “elkerülő” kötődéssel lehetne jellemezni. 56-ban épp egyéves, amikor a családot a Nagy Imre-kormány tagjaiként deportálták a snagovi politikai fogolytáborba. Amikor háromévesen kiszabadult, még két évet kellett várnia arra, hogy az apját is kiengedjék, hogy apja is legyen. Megélte a nélkülözést, és hogy még azt is elveszik az embertől, amilye van, még a fél szemét is, ha egyszer a fogságban nem kezelnek szemgyulladást megfelelően. Nehezen tudott örülni tárgyaknak. Ha ajándékot kapott, és történetesen kibontotta (kizárólag, ha az ajándékozó ott állt mellette, egyébként úgy ahogy volt becsomagolva eltette örökre), úgy forgatta, mint egy muzeális darabot, és rögtön helyet keresett neki, ahol nem eshet bántódása. Nevettünk, amikor nagylelkűen a kezünkbe nyomott egy-egy méregdrága csokoládét – egész gyűjteménye volt –, és kibontva mind már régen megfehéredett, vagy úgy tíz évvel azelőtt.

Szorongott a megválástól. Előbb minden esetben mélyrehatóan körbejárta a kérdést. Ugyan mire is lehetne még használni. Ugyan ki is az, aki még örülne neki. De ha a tárgyat épp csak megérintette is a nosztalgia köde – a gyerekkori diákigazolványtól kezdve a tizenötödik izraeli repülőúton kapott csokipapírig –, akkor Tati helyet talált számára az életterében. Ezért is kényszerült rá, hogy legalább annyi élettérre tegyen szert, amennyire más ember négy élet alatt. Ami pedig bármely ősének bármely tárgyát illette, azok ereklyeként kaptak örökös helyet. Mégis volt neki egy “dolgozószobája” az életterei közötti senki földjén, azaz a gyülekezetének közösségi teret adó, általa építtetett templom területén, ahol ugyan keveset dolgozott, de ahová napi rendszerességgel ki-be járt. Ide kerültek ugyanis azok a kincsei, amelyekben az az egy közös volt, hogy csak hozzá tartoztak. Ez lenne a mesebeli hetedik szoba, a szoba, amit zárt. A szoba, amihez ha volt is kulcsa családnak, gyülekezet vezetőknek, takarítónak, mégsem lépett be egyedül senki. Amíg Tati élt. 

Milyen különös, hogy van Gogh, akit a belső képem megviselt arcú, félfülű, összeaszott embernek mutat, hozzám képest fiatalember volt, amikor meghalt. Ahonnan én nézem, van Gogh harminchét éve tragédia, pedig harminchét év az valóban egy megviselt arcú, összeaszott ember a tizenötéves Anne Frankhez képest, aki a Bergen-Belsen koncentrációs táborban vesztette életét. Nem kell ötvenöt életév, nem kell tíz munkára fókuszált év: élni kell, amíg lehet, és építeni, amit lehet. Anne Frank híres naplóját, melyet a családjával való bujdoklás alatt vezetett tizenhárom éves korától, az őket bújtató barátok, Miep Gies és Bep Voskuijl találták és őrizték meg, amíg át nem tudták adni a koncentrációs tábort túlélő Ottónak, Anne apjának. Vajon miért tartja minden forrás fontosnak megjegyezni, hogy olvasatlanul adták át a naplót? Senkiről nem tudom elképzelni, hogy olvasatlanul adna át egy naplót. Ez a fajta képzelőerő hiányzik belőlem. Ottót ma a mű társszerzőjeként tartják számon: ő szerkesztette, bővítette ki a lánya leveleivel, fényképeivel arra a formára, amelyben ismertté vált. Ő tette halhatatlanná a gyermekét. 

Because I could not stop for Death –
He kindly stopped for me –
The Carriage held but just Ourselves –
And Immortality.

 Az eredeti Dickinson-versszakban “a méretlen Idő” maga a Halhatatlanság. Még aki órákra elvész is a közösségi média kincsei között – a méretlen időben – még az sem pazarol időt. Üldözi a halhatatlanságot. És mert a tárgyak közelebb állnak az időtlenséghez – ha vigyáznak rájuk, nem mennek tönkre –, ezért aztán igenis számít az a régi pipa, vagy a pulóver, amit a vagy összesen három közül hordott, és a fekete kalap. Ezért aztán igenis számított, hogy miután Tatit eltemették, gyalulatlan deszkakoporsóban, a legszebb ünneplőjében, és én összekuporodtam édesanyámnál nagyanyám kanapéján, hogy akkor mások beléptek abba a hetedik szobába és nekiálltak benne rendet rakni.

[A parókiát ki kellett üríteni. A parókia, melyet apám álmodott meg, melyre apám szerzett pénzt, melyet apám terveztetett, melyet apám építtetett, sosem volt apámé. Most más papé nem, és őutána megint másé nem lesz, de mégis sokkal inkább mindenkié, mint egy az egyháza által kitagadott halotté.] Túldrámázom az igazságot. Az igazsággal semmi mást nem lehet, fuck. 

Ott tartottam, hogy beléptek abba a hetedik szobába és nekiálltak benne rendet rakni. Jó emberek. Fontos kiírni, hogy ez nem cinikus mondat. Így fair. Apám igaz barátai. Hogy segítsenek. Mert sok a cucc. Leginkább papíros. Tati is velük együtt kezdte szortírozni őket. Emlékszel? Amikor még élt? Szóval a halottól kaptak rá felhatalmazást. (Hogy azt hogy, kérdeztem, de csak egyszer, aznap, amikor először sikerült eljutnom a fürdőszobáig, megmosni a fogamat, és anyám konyhai ollójával elhamarkodott bátorsággal lenyírni a hajamat. Aztán nem kérdeztem többet. Papgyerek vagyok, és a papgyerekek, tudatosan, nem bánthatnak. Kinevelik belőlük. Én volt, hogy bántottam apám számára szeretett embert, meg is fizettem az árát. Most mit mondjak. Önvédelem volt. A papgyerek az, aki odakint a dzsungelben, a Legyek Ura szigetén első nap elpusztul, hacsak nem meditálja ki magát a morális korlátai közül.)

Azon a hajvágós reggelen világossá vált a számomra, hogy szerelemben, háborúban, valamint a kettőt ötvöző halálban: mindent szabad. Szabad a saját “muszáj, hogy kezeld” gyászodat mindenki másé elé helyezned. Szabad erre a cselekedetre morális felhatalmazást találnod, szabad beleölnöd a gyászod abba, amibe bele akarod, és kétség kívül a halott tárgyainak rendezgetése segít: egyrészt tele van új információval róla, folytatja vele a párbeszédet. Halálon túli beszélgetés, ahol mindennek jelentősége van: annak is, hogy HOL és MILYEN HELYZETBEN találsz meg egy darab papírost. Másfelől brutálisabb a beszélgetésnél: behatolás abba, ami addig előtted titok volt. Legvégül pedig búcsú. Szó szerint feldolgozás. 

2.

Van ez a rész a gyászban, amikor törlődik minden. A halál, hogy itt járt, nem épp nesztelen. Nem lehet már tovább ugyanazzal az intenzitással fájni. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy miért nem lehet. Nem lehet, mert őrültnek néznének érte és ezt meg is mondanák, vagy nem lehet, mert bebeszéled magadnak, hogy őrültnek néznének érte? Ki mondja, hogy nem lehet? Bárki is mondja, elég hangos, az biztos. Az is lehet, hogy egy ponton túl már nem tudod ugyanúgy cipelni a hiányt. A nincset. A nincsnek súlya van, különösen, ha ember alakú. Aki meghalt, nincs. Aki abban az életben voltál, amíg élt, nincs többet. Épp mire elfogy az erőd, cipelni a nincset, körülötted már senkinek sem jut eszébe csak úgy megölelni, sőt, ha eszükbe talál jutni – mert a szemedbe néztek – a részvét már idejétmúlt. Cringe. Ez az a pont. Itt kapcsol be “az élet megy tovább” rész. Ez a még nem feldolgozott, de már bujdokló, száraz gyász. Könnyek el, a halottad meg életre kel benned, ahogy Seneca magyarázza a Vígasztalásaiban, hogy a gyászolót csak egy gondolat, a szerette hiányának gondolata gyötri. Egy gondolattól gyötrődni pedig badarság, érvel a sztoikus, hiszen amíg élt és nem volt melletted sem sírtál utána, hiába nem érintkeztél vele naponta. Most akkor tessék csak beképzelni, hogy, mittudomén, a kaliforniai Sequoia Parkba utazott, azok közé a nyolcvan méter magas ősfák közé, amiknek körülöleléséhez vagy negyven ember kell. Valahová tőled messze, és elérhetetlenül, mert háromezer éves fák között a térerő egész mást jelent, mint vonalakat egy telefonon. Mibe kerülne elhitetni magaddal, kérdezi Seneca, hogy csak előrebocsájtottad, s majd utána mész te is? Ugye, hogy semmibe? Nohát. “Kezünkben van az orvosság.”  

Magam is rájöttem erre Seneca, mert még csak erőltetnem se kell, és most mintha mi sem történt volna; az van bennem: tényleg, milyen régen is beszéltünk Tatival, fel kellene hívnom, most már tényleg fel kellene hívnom, mennyi mindent nem meséltem el! Fel kellene hívnom, de elfoglalt. Nem ér rám. Majd holnap. Ezerszer elmondta úgyis, hogy már régen meg kellene tudnom oldani ezeket az én problémáimat magamban, mert felnőttem, hahaha, mit felnőttem, már keresnem kell az arcomat a tükörben. Nem is akarom most annyira zargatni, valamiért már a gondolat sem esik jól, hogy fel kell hívnom. El is merengek ezen kicsit, vajon miért nem, azután az egészet elhessegetem. Dolgozom. Főzök! Gyereket nevelek. Ötvenedszerre is leguggolok egy tízkilós súlyzóval. Mi sem történt. Mi is történt. 

Mindezt nyilván tagadásnak hívják, ezt a Seneca-féle orvosságot, amit bevettem néhány hónappal ezelőtt, és biztosan vannak szerencsésebb emberek, akik közvetlenül a halál bekövetkezte után érzik ezt – ahogy a pszichológia írja, hogy a tagadás lenne a legelső történés benned, amit a düh követ, majd az “alkudozás” (a mi lett volna ha, hogyan is mehettem volna a tragédia elébe… Pedig hogyan is mehetnél… hát ő vár be téged!), végül a depressziós bánat, majd az elfogadás. Csakhogy, ha az embert rendesen kiképezték újságírónak, tudja, hogy nincs komolyanvehető állítás, amíg az nem támaszkodik legalább három forrásra. Haggyunk is engem, elég körülnéznem, és látom a szeretteimen, hogy a pszichológia nevezetű tudomány az agykutatásnál is nagyobb gyerekcipőben jár (tudom Tati képzavar, ne szólj bele kérlek).

 A húgomnál az első volt a düh. Az öcsémnél és édesanyámnál az elfogadás. Talán mert jól hisznek Istenben. Én nem emlékszem, hogy az elején nagyon tagadtam volna, Dodi hívott, autóban ültem: “Meghalt a Tati.” “A Tati???” ennyi volt, amíg tagadtam. Azután kiszálltam az autóból, és jött a sötétség. Gondoltam, azon lesz a legjobb túlesni, de közben épp az az, ami mindig van, nem szakaszosan, hanem most már örökkön-örökké. Van tehát a bánat, alkudoztam is a legelején, meglehetősen dühösen, mi lett volna, ha utolsó nap, amikor fájlalta a mellkasát ott mellettem a kocsimban, elviszem a kórházba, mi lett volna. Nem szállt volna-e be abba a bizonyos másik kocsiba. Most meg ez az igazi tagadás. Nem gondolni rá. Minden más veszteséggel inkább foglalkozni.  

Az biztos, hogy a tagadás szakaszában nem fogunk hozzányúlni mindahhoz, ami fizikailag itt maradt. A legtöbben nem. A legtöbben évekig nem néznek a lakás felé, ahol a szülőjük élt. Nem kezdik szortírozni a fényképeit, a leveleit, a képeslapokat és a jegyzeteket. Ha! A jegyzetek. Basszus, amikor írástudó a halottad! Mint Évamamóka, akinek a papírkái, végeláthatatlan irományai, publikált cikkei, olvasók garmadának képeslapjai – melyeket olyan örömmel vett át apám két éve tőlem, melyeket olyan örömmel adtam át neki, hogy csinálja ő, dolgozza fel, én most úgysem jutok hozzá –, most újra ellepték természetes lelőhelyüket, Évamamóka lakását, a lakásomat, mint mókusodút a falevelek… Legalább nagyanyám papírkáin nem kell senkivel ütköznöm. Valami ázsiai idézetnek van itt a helye arról, hogy nem az a helyes út, amit az ember erőltet. De még nem vagyok otthon, a papírkák is várnak (vannak még papírkák, amik várnak!), nincs itt semmi sürgős, semmi átgondolni való, megtorpanásra semmi ok, semmi baj nem történt. mi is történt? minden rendben. 

Hol tartottam.

Vannak akik soha többet nem mozdítják meg a kardigánt a fotelen. Nem dobnak ki semmit. Nem szortíroznak, nem raknak rendet, nem keresnek a tárgyaknak gazdát. És vannak, akik megtehetik, hogy évekig nem nyúlnak a tárgyakhoz, mert évek múltán épp ugyanott hevernek majd, arra várva, hogy végre valaki foglalkozzon velük. Iszonyatosan irigylem ezeket az embereket. A majdnem mindenkit. Dehát ez most már így van, gondoltam, rákeresek, kinek másnak a halálakor kerültek a tárgyak előbb barátok kezébe, mintsem felnőtt gyerekeiébe, hátha találok egy ős sorstársat. De nem, nem leltem ilyen példára. Dickinsonnak és van Gogh-nak a legközelebbi szerette a testvére volt, Anne Frank dolgait a nácik dúrták össze, rájuk legalább lehetett haragudni, Michael Jackson és Marilyn Monroe holmijai között először a rendőrség kutakodott, ahogy Abraham Lincoln zsebében is a nyomozó, és így tovább, csupa meg nem feleltethető példa. Egy út maradt: leírni, és elengedni. Nem is a tárgyakat magukat, hanem az elvet, hogy apám tárgyai felett nekem rendelkezési jogom lenne. Ez a hagyaték-kultusz az, amiben én ő voltam. Ez az eltéphetetlenül erős, arisztokratikus kötődés a múlthoz. Ez közös volt bennünk. Nekem most azt mondta a sors (bár le tudnám már írni, hogy az Örökkévaló, de nyilván ugyanaz) hogy engednem kell abból, ami apámmal közös. Nem tudom, hogyan fogjak hozzá, hát leírom. 

Amíg Tati élt, volt hitvallásom, ha nem is ágostai, miszerint a lényeg éppen abban van, hogy megőrizzünk mindent, ami jó volt. Csak ez fájdalommal jár, örökké ugyanúgy szeretni mindenkit, aki elment, hogy ha belépne itt most az ajtón ugyanonnan tudnád folytatni, ahol abbahagytátok, ugyanazzal a bizalommal, ugyanazzal a szívvel. Mert amíg ugyanúgy szeretsz, addig ugyanúgy fáj, hogy nincs. Aztán egyszer csak megtelik a kút, túlcsordul, kiömlik, sóbányákat olvasztó erővel és onnantól kezdve csak zubog és zubog, és rombol, csak rombol. Én még eddig egész jól megúsztam, csak a könnyképző rendszerem döglött be. A fiatal brazil ophthalmológus blefaritiszt diagnosztizált: szó szerint kisírtam a szemeimet, melyek hat hónapja egyre csak fájnak, könnyeznek, gennyeznek és szúrnak. Szemcseppek, kenőcsök, borogatások garmadát rám ruházva, eltiltott a sírástól. Nemcsak apámat vesztettem el az elmúlt évben. Vannak itt még más emberalakú nincsek, nyilván nem lehet mindent leírni, és most már többet sírni sem. 

Ami maradt, az az elfogadás.