Négy hónappal a halál után
"TEMETÉSBEN"
[A temetés másnapján mesélni akartam neked. Minden nap mesélni akarok, ez nem változott, de téged mégiscsak a temetés érdekelne a legjobban. Mesélni kezdtem hát róla, de semmit sem esett még ilyen nehezemre elmondanom neked. Egyre halkult a hallgatóságom. Ha érted, mire gondolok. Egyre halkul. Nem tudom, ez visszafordítható-e, nem tudom, tudok-e rád még erősebben emlékezni, olyan erősen, hogy most már mindig mellettem legyél, olyan erősen, hogy a hangodat is újra halljam, és hogy azzal nem kockáztatom-e, hogy konzerválom a veszteség fájdalmát, ahogy minden veszteségemmel tettem, hogy mára a múltam kútja, a mélységesen mély, megtelt — egyszóval itt az a kérdés, el lehet-e engedni valakit úgy, hogy intenzíven emlékezünk rá, és hogy ez a művészet kategóriája-e, mint amikor a karatemester puszta kézzel téglát tör. És nem ugyanígy tesznek a nénik feketében a friss virágos sírokra borulva, akik már nem is annyira öregek? A férfiak miért járnak ritkábban temetőbe? És ki fog nekem válaszolni, Tati, ki?]
