Egy év
Szigligeten él a világ legszebb fája. Nem túlzok. Képtelen vagyok túlozni, mert a legszebb fának éppen az a természete, mint a legsúlyosabb gyásznak: a sajátod az.
A világ legszebb fája ott Szigligeten, egy erdei fenyő. Ez a fenyő fölébe kerekedik a mamutfenyőknek, azoknak a vörös törzsű, háromezer éves (!) óriásoknak, amiket a kaliforniai Sequoia parkban láttam, pedig még csak egy magyar falunak sem a legmagasabbja. De a mennyországot is betöltené az illata, ha lenne mennyországunk, és ha mégse lenne, annyi azért bizonyos, hogy az Örökkévaló éjt nappallá téve vigyáz rá, minden nap megöleli, de még szombaton is. Mert ez az erdei fenyő csaknem ötven éve nőttön-nő, zöldül és terebélyesedik.
Így kezdtem ezt a történetet a világ legszebb fájáról, négy hónappal ezelőtt. Az ő élete is változott azóta. De én még úgy kezdtem, hogy ennek az erdei fenyőnek, mint a férfiaknak, jót tesz az idő. Csak úgy zubog az élet azokban az erős gyökereiben, amelyek még Erdélyben születtek. Mindössze harminc centis csemete volt, amikor egy törött szívű fiatalember vigyázva magához vette, majd apró hantba ültette a szigligeti temetőben.
S ki tudhatta akkor még, mekkora élet költözött a halottak közé?!
Ma irdatlan tűleveles karjai már nemcsak azt az apró hantot ölelik óvva, már nemcsak az egykori fiatalember kisfiának a sírját. Ölelik azok a tűlevelek a nagy, fekete márványsírt is ott közvetlenül a hant mellett, a dédszüleimét és Évamamókáét.
Ölelik már a szomszéd sorokat is, annak a valaha napcserzett arcú, szívós embernek a nyughelyét, akiről a fejemben Hemingway öreg halászát mintázom, pedig még csak horgászni sem láttam, csak kimozdíthatatlan nyugalommal ülni a Balaton-parton, a strand jobb szélén mint a csónakkölcsönző tulaját.
De a fenyő árnyékába került már Gizi néni sírja is, aki az utolsó volt azok közül a szálfaegyenes asszonyok közül, akik még a fejükön hordták a kosarat, és akinek az udvarában, életemben először találkoztam a disznó nevű állattal, amikor annyi idős voltam, hogy az öklöm épp hogy belefért a malac orrlikába. Legalábbis ezzel kísérleteztem, amíg Gizi néni fel nem kapott, és meg nem mentette a karomat attól, hogy kukoricacsutka-sorsra jusson. A karomnak azóta is kutya baja, de a disznók mind eltűntek, el a kukoricacsutkák, el az ólak. Hűlt helyükön partiznak ma a szigligeti ófalu gyüttmentjei és bebírói.
Az is igaz lenne, hogy egy vagyok közülük, mert hát mely településen voltam valaha is más, mint gyüttment, ha eszembe nem jutna a Száz év magánynak az a Márquez-i gondolata, hogy a föld, amelyben halottad van, az már egészen a tied. Hát ilyetén, én már szigligetinek születtem. Talán ezért is követi a sorsomat a falu, hogy számomra ismeretlen asszonyok tudakolják a szőlőkarókból épített kerítésen túlról, vajon sikerült-e rendbe hoznom a házasságomat? Nem kérdezek vissza, vajon nekik sikerült-e, és nem azért, mert a férjük ott álldogál mellettük.
Megint az történik, amiért édesanyám leteszi a Saramago-könyveket, hogy ahhoz képest, hogy csapongok, még töményen is. Ott tartottam, hogy senki sem láthatja senki más gyökereit. A gyökereknek az a tulajdonságuk, hogy javarészük rejtve marad.
Ennek a szegény szigligeti fenyőnek a gyökerei már minden bizonnyal a kis hant körüli sírok alatt is mind-mind ott kanyarognak, lassan behálózzák az egész temetőt – tehetik, mert nincs konkurenciájuk, és ez az egyetlen jel arra vonatkozólag, hogy ő sem tősgyökeres. Azért is aggatom a világ legszebb fájára, hogy „szegény”, mert magányos. Én is jól eladtam mindenkinek, hogy szeretek egyedül lenni. Pedig csak sokkal jobban szeretek egyedül, mint elhagyva. Melchiades, a fent emlegetett Gabriel José García Márquez kedves kolumbiai cigánya, a gyüttmentek gyüttmentje, még a halálból is visszatér, mert nem bírja a magányt elviselni.
Magaddal legjobban lenni, az a fekete öv a tatamin, amin a szociális készségekért küzdesz.
A világ legszebb fája az egyetlen valamirevaló fa az egész szigligeti temetőben. Nem mindig volt ez így. (Mára azért az tisztán látszik – nincs fa, amely eltakarná az erdőt –, hogy a magyar ember se nem maradt vad harcosnak, se hithű kereszténynek, de még csak szorgos földművesnek sem; nem, a magyar ember a huszonegyedik század klímaválságára, főfoglalkozású favágó lett.) A szigligeti temető favágói, ki tudja, milyen félelmüktől vezérelve, nem akartak arra gondolni, hogy a lombok védelme nélkül hogy sújt majd le a nap tüze, az eső vize, a szomszédos főút szmogja épp azokra, akiknek a szíve a leginkább fáj: a temető látogatóira. Talán épp a gyökereken járt az a csepp eszük, hogy azok milyen károkat okozhatnak a sírokban, meg a hulló levelek teremtette szemeten. Vagy tudom is én. Sosem volt még csepp eszem. Akárhogy gondolkodtak is az akárkik, erre az egy fára nem mertek kezet emelni. Nem azért, mert a világ legszebb fája. Ilyesmi favágót még nem állított meg. Csak hát ez a csudálatos fa egy apró sírnak az élő fejfája! Sírt megszentségteleníteni? Ahhoz nem elég butának lenni. Ahhoz még lelketlennek sem elég lenni. Ahhoz le kell mondani a jóságos mennyországról, azt kell gondolni az esélyről, hogy meghalt szeretteinkkel valamiféleképp újra találkozhatunk, hogy bullshit, ami lássuk be, még ateistaként is nagy vállalás.
A világ legszebb fája tehát csak nőttön-nőtt, zöldült és terebélyesedett, és megtehette, mert az Örökkévaló vigyázott rá.
Amit nem tudok, hogy arra a hat hónapos csecsemőre, akinek a sírja ennek a rettentő tűlevelű gyökerének az otthona, a kis Gergőre, miért nem vigyázott. Miért vette el az életét egy elsőszülött babának, aki történetesen egy Donáth volt. Miféle csúf, gonosz kompenzáció ez a világ legszebb fája azon az aprócska síron, amibe annak idején Matyi nagybátyám, a törött szívű fiatalember, az elsőszülött gyermekét eltemette.
Az a nagybátyám, a Terence Hill-szemű, akinek 70 éves kora előtti tetteit a veszély szó jellemzi leginkább, mint mindazokét, akik veszélyt szívtak magukba anyatej helyett; aki 70 évesen cross-Európa túrába kezd egyedül, a feltörésért kiáltó teherautójával (fel is törik, fel is törik a teherautót valahol az Örökkévaló háta mögött a francia vidéken; el is viszik belőle az összes gyógyszerét; de hogy maradt életben???).
Az a nagybátyám, aki 75 évesen vadkempinges evezőtúrán függőágyban alszik, ott olvassa fejlámpánál a Toldit.
Az a nagybátyám, akitől az idők kezdete óta, akkor is jó szívességet kérni, amikor nem tud segíteni, mert olyan sosincs, hogy nem akar. Matyi az egyetlen ember, aki, csak mert látni szeretne, kérdezés nélkül odamegy, ahol vagy: az Európát átszelte narancssárga teherautón, a „nem biztos, hogy elindul” motoron, az NDK-s biciklin, vagy, ha más nincs, a törött sarkain gyalog.
Jó, hogy eddig az volt a látszat, hogy csak a szüleim emelem piedesztálra, kis ideig legalább normál bolond lehettem, és nem őrült, akinek a piedesztálja olyan erős és széles, hogy arra nem csak sokan férnek rá, de még minden emberi gyengeségük is. Ha valamiért hálás vagyok az Örökkévalónak, azok a karakterek a sorsomban. Igen jól megírtak ugyanis. Shakespeare-i kaliber mind, azaz egyiket sem lehet mással pótolni.
Ezért bocsátom meg magamnak, hogy nekem nem gyászéveim vannak, hanem gyászéletem. Egyébként meg nektek is. Ez fog ebből a meséből kisülni.
*
Na tessék, Saramago, elhagytuk a fenyőt ültető nagybátyámat, az utolsó mohikánt. A nagybátyámat, akinek épp csak az életét hagyták meg öt hónapos korában, amikor lecsukták az édesanyját, az édesapját és a nagyszüleit.
Ezerkilencszázötvenegyet írtak. Sztálin élt és Rákosi élni akart, és a rossz kommunisták, a pereputtyuk, de még az aranyhörcsögük is, mind politikai foglyok lettek. Egy fokkal egyenesebb rémvilág volt az az akasztófás, mint ez a mai, gyáva, karaktergyilkoló.
Egy márciusi délután, Matyit – aki huszonhét évvel később erdei fenyőt ültet a szigligeti temetőben –, fegyveresek ragadták ki az édesanyja karjai közül, és vitték, el az idegrendszert nyugtató szívdobbanásoktól, el az anyatejtől, el a biztonságból a Pikler Emmi csecsemőotthonába. A nagybátyám élete legfontosabb három évében, Tóth Péter név alatt intézetben élt, és ha történtek is csodák abban az árvaházban, ami végül meghozta Pikler Emminek a világhírt, amikor újságíró nagyanyám, Évamamóka, élete oknyomozása eredményéül felkutatta a gyermekét, hát nem egy happy camper-t kapott vissza.
Ma minden létező dobozba, amivel pedagógiai szakszolgálat valaha is előrukkolt, ádéhádé, diszlexia, diszgráfia, autizmus, mi van még, mert abba is, besorolnák a kis Matyit, és hogy végül lett belőle A Donáth Matyi, az egyetemet végzett kertépítő, a magyar irodalom klasszisait idéző intellektus, és nem utolsó sorban a legboldogabb ember, akit a világon ismerek, az a Nobel-díjas teljesítmény Évamamókáé. Ennyire szerették ők egymást. Ketten együtt kiütötték a predesztinációt.
Hihetetlen, hogy a világ legboldogabb emberétől a történelem elvette élete legfontosabb három évét, az Örökkévaló meg az elsőszülött fiát. Most, vagy ő a kivétel a pszi-vel kezdődő foglalkozásúak elméletére az élet első három évének és a traumáknak a jelentőségéről, vagy le kell tennünk arról, hogy megérthetjük, hogyan működik a lélek.
Ami bizonyos:
A boldogság nem életed első három évén múlik.
Nem is a téged érő sorscsapásokon.
Talán épp azon, hogy jól megtanulsz-e gyászolni.
*
-Azt meg lehet tanulni? – kérdezi az a jóbarátom, aki nem jött el apám temetésére, mert nincs jóban a halállal. Ülünk július 27-én éjjel, egymás melletti nád karosszékekben, Évamamóka szigligeti parasztházának pitvarában, és ő egyszerre eltűnik egy számomra láthatatlan sötétségben. Szóval a barátom el, nem marad más utána csak a boros tartály körvonala, némi marihuána szag, meg szúnyog zümmögés. A helyzet már nem sokkal lehetne félelmetesebb, ha nem is pálinkát látok, meg heroinos tűket, mert a szúnyogot természetesen nem lehet ragozni. A szúnyog az maga a gonosz.
-Nincs más út – felelem. Talán a hangom visszahozza a barátom, ezt remélem, de nem, a következő fél órában még egyedül leszek. Meg is bántódom, felfutok a nádtetejű kisház falépcsőjén, amit még a fiatal Matyi faragott, duzzogok, visszasomfordálok, a barátom még mindig sehol, pedig basszus mégis én lennék kettőnk közül a frissen gyászoló, vagy mi. Én néztem a halállal legutóbb farkasszemet. Ő meg éppen hét éve ezen a napon, mondja, mikor végre előkerül, és higgyem el, van fájdalom, amin nem segít az idő. Azóta sem tud ezzel a gyásszal mit kezdeni, a gyásszal, ami külső szemmel nem is volt igazi halál, csak egy szakítás.
Csak egy szakítás. Csak egy szakítás. Csak egy szakítás.
Teljesen értelmetlen ez a mondat. Mert egy kezemen meg tudom számolni, hány dolgot tudok biztosan az életben, de az ott van közöttük, hogy cseppet sem könnyebb, amikor az élet ragad el tőlünk embert, mint amikor a halál. Sőt. A szakítás is halál, pontosabban, a halál is csak egy szakítás. A legszebb szakítás, amelyben se te, se a halottad nem tehettek róla, hogy nem lehettek többet együtt. A szakítás meg a legrondább halál, mert életre kelti a gyerekkori traumákat, kinek mit, neked, hogy hétévesen ellökted magadtól az édesanyád, az utolsó alkalommal, hogy láthattátok egymást.
Mit tudhattad, hogy az volt az utolsó alkalom! Mit tudhattad, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy utolsó alkalom, hogy létezhet olyan, hogy Ő nincsen, amikor az a dolgok rendje, hogy bármit tegyél is, Ő van. De a dolgoknak nincs rendje, az Örökkévaló meg nem vigyáz: a kis Gergő meghal, az erdei fenyőt megtámadják az atkák, és téged elhagynak hétévesen, nem három évre, hanem mindörökre. Ezzel mit kezd egy gyerek? Mit kezdene. Magát hibáztatja. Felnő és abba szeret bele, akivel mindezt újra élheti, sohasem abba, aki nem hagyná el. Ezek azok a sebek, amiket egy szakítás feltép. Ezért a bor, ezért a fű, elviselni a döntést, hogy az életidődet a visszahozhatatlan múltban akarod tölteni. Nem tudsz elgyászolni. Vegetálsz.
Ezt az utolsó mondatot, a jó barátság jegyében, ki is mondom. A mondatot, amiért Viktória királynő a fejemet vétette volna. És négy hónappal ezután a szigligeti szóváltás után, már meg is értem, miért.
*
Viktória 42 éves, kilenc gyermek édesanyja, Nagy-Britannia és Írország királynője, amikor elveszíti a férjét, Albert herceget. Egyidősek voltak, a német Albert hírhedten jóképű, és mindkettejük szeme vadítóan kék. Ez utóbbi elég is az élethosszig tartó szerelemhez, így amikor Viktória magára ölti a fekete gyászruhát, talán már sejti, hogy soha többet nem fogja reggel a fejét törni azon, hogy mit vegyen fel. Amit azonban biztosan nem sejt, hogy a soha többet még negyven évet jelent. Hogy élete felét gyászban fogja tölteni.
A krónikások szerint mindez azért történt, mert a tragédiát követően Viktória súlyos depresszióba esett. Ennek valamelyest ellentmond az a vehemencia, amellyel belevetette magát, hogy előbb a királyi udvart, majd az egész birodalmát feketébe öltöztesse, és szó szerint divatba hozza a gyászkultuszt. Viktória királynő legismertebb történelmi tette, hogy uralkodása alatt olyan volt a gyászt viselni, mint ma egy Louis Vuitton-t.
A tett a depresszió hóhérja, és Viktória tett róla, hogy Albert herceg halálát követően az udvari dresszkód a fekete legyen, hogy fekete ékköveken, és a szeretett ember hajfonatát hordozó gyűrűkön, medalionokon kívül más ékszert se kancellár, se komornyik, se udvari bolond, de még a távolról érkező diplomaták se viseljenek. Tett arról is, hogy megemlékező szertartások végeláthatatlan sora kövesse egymást, hogy szobrok és festmények garmada szülessen Albertről, hogy az elhunyt szobájában minden tárgy érintetlenül maradjon, hogy esténként továbbra is bevigyék oda a friss borotválkozó vizet és kikészítsék másnapra a friss öltözetet. Amikor jelen időben beszélt Albertről a diplomáciai tárgyalásokon – és erről tett csak a királynő igazán –, mindenki vele együtt játszott.
Az uralkodása alatt alakult ki az a szokás is, hogy a gyászoló, ameddig csak akar, de minimum egy évig, feketében jár.
Egy év gyászkövetés nem nagy vállalás a közösség részéről, a hagyomány a királynő halála után mégsem tartott sokáig: jött a világháború, megannyi halott, és az igény minden feketeség, minden halottkultusz felszámolására. Az időseket otthonokba, a haldoklókat a kórházakba költöztettük.
Kitagadtuk a halált az életből.
*
Így történik aztán, hogy a huszonegyedik században, egy szigligeti kertben ül két gyászában megrekedt barát, és nagyon is tudják, hogy átesett a világ a másik végletbe, hogy nem egészen ők a természetellenesek (nem egészen, de azért ők is, ezt így négy hónappal később már meg is értem) a kultúrában, ahol a gyász dugdosni való.
A kultúrában, ahol gyászolni akkora tabu, mint maszturbálni, fogalmazta meg Viktória királynő honfitársa, Geoffrey Gorer antropológus: Légy úrrá rajta, ne csináld. Ha mégis muszáj csinálnod, győződj meg róla, hogy senki sem látja.
"Engem is mindig aranyos kedvűnek ismertek, de csak az én jó Istenem tudná megmondani, mennyi éccakai sírásba kerül az, hogy nappal mindig nevessen az ember szeme." Móricz Zsigmond
Szívtörésre lett egy gyakorlati, és egy spirituális megoldásunk, hogy mindenki megtalálja a maga társadalmilag is propagált fájdalomcsillapítóját:
Move on. Lépj tovább! Ne gondolkodj túl sokat. Rá meg egyáltalán. Beszerzel másnap új cicát. Elfoglalod magad vidám dolgokkal, és soha nem nézel hátra. Az emlékeidbe kerül ugyan, abba, hogy tudod, honnan jöttél. Hogy ki vagy. De fájni? Fájnod azt nem kell. Fáj majd helyetted a gyereked vagy a dédunokád.
És van az ősi, a buddhista út, hiszen bár nem érted, mit jelent, mégis jól hangzik végső célnak a nirvána: Let hát go. Amiről eszembe jut a tízéves Mariska, ahogy elengedi a fekete lufit a Paranoá-tóra néző házunk lapos tetejéről, hogy menjen, szálljon oda, ahol az ő szeretett nagyapja van most. Engedj el mindent, és jól leszel. Igaz, a neurológusaink a háztetőkről is azt kiáltják, hogy ha nem állunk bele a fájdalom közepébe, ahogy a bölények teszik a viharral, hogy hamarabb túlessenek rajta, az agyunk az örömöt is egyre kevésbé fogja elsöprőnek érezni, egyre több kell már abból a borból, abból a fűből, abból a szexből, ahhoz, hogy ne legyünk ultra szarul.
-Értsd meg – mondja a barátom, és a hangja egyenesen kétségbeesett –, én nem tudok továbblépni, nem tudom elengedni! Nekem ez nem megy.
Megértem. Mert hát a helyzet az, hogy letelt a gyászév, az enyém, már július 11-én. Mármint a publikus gyászomé. Nem azé a másiké, amiről a falusi asszonyok tudakolóznak. Nem is azé a harmadiké, amelyik a legjobban fáj, amiről szintén tudnak a falusi asszonyok, mert a falusi asszonyoknak az a dolguk, hogy minden falubeli szívtörésről tudjanak.
De tudnak azok még a negyedik gyászomról is, mert olyan nekik is volt, ki tudja, mikor, ki tudja, ők mikor közeledtek reproduktív életük vége felé, mikor gyülekezett a fejük felett a fekete felhő, hogy elveszejtse társadalmi szerepüket, identitásuk egészét cakompakk; de vesszen is már minden, mit bánom én. Jó lesz másnak lenni, újjászületni, érzem. Miért lenne a nők sorsa az asztali vázában kinyíló vágott virágé? Miért ne lenne inkább olyan, mint a hernyóé, aki pillangóvá változik? Jó lesz ez.
Egyszóval letelt a gyászév, épp csak az nem világos, hogy honnantól kezdve számolom az egy évet, és pontosan melyikre a négy gyászom közül. A brazilok Móricz Zsigmondjának, Jorge Amadónak vannak ilyen című könyvei:
Flor asszony két férje. Vízordító három halála. Mirus négy gyásza.
Tati, aki a Vízordítót együltében kétszer is elolvasta, jót nevetne ezen.
Tati, akit egy éve veszítettem el.
*
De Matyi nagybátyám is elveszítette Tatit. Öt évvel idősebb volt nála, úgyhogy ez egyáltalán nem normális történés, ahogy az sem, hogy két éve a másik, a legfiatalabb öccsét is eltemette. Évente egy testvért. Túlélt mindenkit azok közül, akikkel felnőtt, túlélte egy gyermekét, és a „túlélt”, itt a szó minden jelentésében megáll, mert Matyi nem vegetál. Matyi él. Megtalálta az életstratégiát a viktoriánusok gyászkultusza és a dopaminkorszak gyásztagadása között.
„Akkor vagy bölcs, ha egyik oldalt sem teszed egészen magadévá. Ha mindkét oldalt azzá teszed” – magyarázza el nekem ezt a stratégiát Alan Watts (az angolszászok Popper Pétere), akit hajnali fekvőtámaszozás közben hallgatok: „Egyfelől elengedsz mindent, és az Örökös Jelent választod, mert csak az az, ami valóságosan van. (...) Másfelől, mi maga az élet, ha nem az emlékeink összessége? (...) Bármelyik szélsőséget is választod, elfelejted, hogy létezel. Elfelejted, ki is vagy igazából.”
És mond még valamit, amitől a fájdalmam ugyan nem múlik el, csak az a hideg sötétség odabent (a szenvedés talán?), ami azt sugallta, hogy most már minden napom egyetlen örökös novemberi hajnal. Megpróbáltam megtalálni a felvételt, hogy saját szavaival mondhassa el nektek is, de hiába kerestem heteken át, többet nem találom, ezzel mintegy demonstrálta az élet azt a megismételhetetlenségét, amiről szól (amiről az elveszett Alan Watts-gondolat is szól): hogy mint a hullámzó víztömeg soha meg nem áll, és minden hulláma egy-egy változás.
A gyász az a hullám, az a változás, amit nem akartál.
De jön, és ha boldogan akarsz élni, nincs mit tenni: meg kell tanulnod úszni. Kiváltképp lélegezni, együtt mozogni a hullámmal. Ha ellene tartasz a változásnak, ha azon kapod magad, hogy bent tartod a lélegzeted: megfulladsz. Ha meg beugrasz a hullámok elől egy motorcsónakba, és elfelejtesz úszni, elég hozzá a következő vihar, ami a csónakot feldönti, hogy vízbe fulladj.
Az élet változik, és épp a megismételhetetlenségében rejlik minden szépsége. Azt hiszem, azok a boldog emberek, akik ezt elfogadják. Azok a Donáth Matyik.
Lehet fenyőt ültetni, ahogy Matyi tette. Tölgyfát, mint Viktória királynő. Platánt. Vagy mást. Gondozni, építeni, alkotni és megnézni, nő-e élet a hamvakon. Tevékenyen élni. Felvenni 75 éves válladra a permetező gépet, kimenni a temetőbe, és megmenteni a világ legszebb fáját az atkáktól. Mert ahol élet van, ott, épp ott van a halálnak vége.
De amikor sötétben vagy, olyan novemberiben, amikor minden energiád felemésztődik abban, hogy a körülötted lévőknek eljátszod az életet – mosolyogsz, megölelsz, megerősíted a szomszédot abban, hogy jól vagy – , akkor arra a fára gondolsz ott a temetőben, amelyiknek a gyökereit a halál táplálja. Hogy mindannyian csodaszép, élettől buzgó, időnként beteg erdei fenyők vagyunk, a halál mezején mindig egyedül. Mindannyiunkra vigyázni kell, mert már nem lehet látni, amikor feketében járunk, és nem egy évig kell egymásra vigyáznunk, hanem örökkön örökké. És tudjátok, hogy mi jön azután, hogy örökkön örökké.
AZOKNAK, AKIK SZERETNÉK INKÁBB HALLGATNI, MINT OLVASNI:
