Lecke feladva

Milyen jó lenne kézen fogni hatéves Mariskámat, elsétálni vele az állami általános iskolába itt, két sarokra tőlünk, Zugligetben, büszkén körbevezetni -- hisz én is itt lettem iskolás, sőt már nagyapja is itt lett iskolás -, majd a legnagyobb nyugalommal átadni azt a kicsi kezet a tanítónak, ahogy előttem anyám tette, ahogy őelőtte nagyanyám tette!

De az iskolaválasztás nálunk sem így történik idén februárban.

A pálya duplán nehezített. Ha semmit sem tudnék a magyar közoktatás kihívásairól, ha Magyarország egyenest Finnország lenne világhírű népoktatással, akkor sem tudnám kiharcolni itthon, hogy a gyerekek kizárólag az anyanyelvükön tanuljanak: édesapjuk brazil-amerikai. Az ő közös nyelvük az angol.

Megfigyelésem szerint a házasságunk előrehaladtával egyre kevesebb létkérdésben kötünk kompromisszumot, de ebben az angol nyelven való szocializálódás kérdésben gyermekeim apja már ott, a balatoni csónakban abban a szent pillanatban sem engedett volna, amikor előhalászta a zsebéből az eljegyzési gyűrűt. (And popped the question.)

Mariskának angol nyelven (is) tanulnia kell.

El is mesélem Szabados Balázs barátomnak a telefonban.

-Mariska felvételizik.

-Hova? - kérdi olyan hangsúllyal, mintha legalábbis a macskánkat hívnák Mariskának. -Már egyetem? Ahelyett hogy dolgozni küldenétek... Hatéves és még iskolába akarjátok járatni?

Pedig még csak ki sem lógunk a sorból. A körzeti óvodánkból Mariska egynyelvű társai is mind felvételikre járnak. Nem én vagyok egyedül drukkban. Játszóterezés közben Mások mondják, hogy "Méltatlan!", amikor a kinézett magániskola hónapokon át húzódó felvételi procedúrájáról mesélnek, ahol 100 gyerek jelentkezik 10 helyre.

Bezzeg az én időmben, ugrik be, bár itt autentikusabb lenne az “ugrik emlékezetembe”, nekem megadatott a nyolcvanas években, amikor kisiskolás lettem, hogy egyszerre lehessen osztálytársam Marci, a cigány fiú, és Boróka, akinek egész Barbie-készlete volt, nem olyan, mint amit nagyanyám szerzett nekem a Moszkva téren. Bár a nyolcadik osztály után osztálytársaimmal különváltak útjaink, életünk legfontosabb szocializációs időszakában, az iskola falai között együtt és egyenlők lehettünk.

Múlt vasárnap meg azt hallom a két tannyelvű programot kínáló iskola felvételi beszélgetésén a nyolc magyar szülő közül hattól, hogy a gyereke angol nyelvű budapesti óvodába jár. Nem lehet elég korán kimenekíteni az elit címre pályázókat a magyar közoktatásból. Így aztán amíg hatéveseinket az iskola egy másik pontján "megszűrik", a szülői beszélgetésen egy közös csónakban, pontosabban, színes Ikea ebédlőszékeken képviseli magát az egy százalék, a diplomata, az expat, és most már minden magyar honpolgár, aki ki tudja fizetni az oktatásravalót. Alanyi jogon egyik csoportba sem tartozom. Voltaképp a férjemet képviselem megilletődve ott a műanyag széken.

-Arra kérlek benneteket, osszátok meg az iskolával kapcsolatos elvárásaitokat, és esetleges aggodalmaitokat! - halljuk a programvezető kérését az óriási szájmaszkja mögül, de végül egyikünk sem ad hangot valódi aggodalmunknak, annak az egynek, amelyik sötét felhőként lebeg közös csónakunk felett: Mi lesz ha nem veszik fel IDE a szemünk fényét?

Ami azt illeti, bennem más aggodalom is megfogalmazódik. 2021-ben, járványidőben az iskolaválasztás egyirányú lett: az iskola választ. Minket megnéznek, a gyereket felmérik, motivációs levelet írunk, és pedagógiai szakvéleményt adunk le. Cserébe az iskolában, még gyakrabban csak az interneten és előre gyártott videóban, fél órát kapunk az igazgatóval / programvezetővel. Mariska legalább találkozott a leendő tanítójával, ez már félsiker. Az iskola óráiról, légköréről, tanárai mibenlétéről hallomásból, barátok ismerőseitől értesülünk. (Csak abban bízom, hogy talán előttetek szélesebbre tárták az iskolák kapuit.)

Mariska első felvételijén, egy februári szombat reggel kitárult az iskolakapu, ő vonakodva megfogta az idegen tanító kezét, integetett nekünk, majd a kapu becsukódott mögötte. Édesapjával odakint ragadtunk az autóban a reggeli ködbe burkolózott budai hegytetőn.

Miről beszélget édesanya és édesapa hatéves gyerekük iskolai felvételije alatt?

-Rémes ez a felvételi procedúra! - kezdek bele bizonyos hévvel, mert Nivaldoval beszélgetni gyakran olyan, mintha az óceán egyik oldaláról kellene a budai hegyek sűrű, fehér ködéhez hasonló függönyön átkiáltani a másikra. - Rémes, hogy már hatévesen kezdődik! Épp azt beszéltük Mariska ovistársainak szüleivel, hogy újra éljük saját gyerekkori szorongásainkat…

A vezetőülésről nem érkezik válasz.

-Van iskola, ahonnan azt írják az elutasító levélben, hogy “mi a kiemelkedő tehetségeket szeretnénk összegyűjteni”... Hatévesekröl beszélünk, könyörgöm! Einstein sem volt még kiemelkedö hatévesen!

Néha eszembe jut, milyen érzés lenne, ha egyszer mellém állna a férjem a felháborodásomban, ha bólintana, ha egyetértene velem, ha megerősítene, hogy nekem van abban igazam, ami kiborított. Az arckifejezéséből ítélve akár a kérdéses iskola igazgatója mellett is ülhetnék az autóban.

-Ráadásul, ott van az a kérdés is, hogy mit mondunk, azaz mit nem mondunk el a gyereknek: azt mondjuk, iskolaelőkészítőbe visszük hónapokon át, miközben felvételezik, azt mondjuk játszóházba megyünk, miközben felvételizik, azt mondjuk ismerkedni megy be azon az iskolakapun egyedül, hogy megmondhassa nekünk, tetszik-e neki a hely, miközben felvételezik, miközben róla születik döntés. Nem méltatlan, hogy hazugságokra kényszerülünk?

-Fehér emberek problémai… - sóhajt Nivaldo. - Miért lenne baj azzal, hogy hatévesen felvételizik? Erről szól az élet. Miért akarnánk megvédeni a gyerekeinket a valóságtól?

Már mondanám, hogy lárifári, nem biztos, hogy egy hatévesnek értenie kell, ha nem veszik fel az iskolába, az nem azt jelenti, hogy ő nem elég jó, amikor hozzáteszi:

-Én a túlélésre nevelem a gyerekeimet.

A legbosszantóbb, hogy nem tudok nem egyetérteni vele. Mostanában sokat gondolkodom azon, mi az, amivel nem lettem felvértezve a nyolcvanas-kilencvenes években, mi az, ami a szüleim számára nem volt létfontosságú, de számomra az lett: mi az, amiben másképp akarom nevelni a gyerekeimet. A "túlélés", vagyis az előre törés, sosem volt a legfontosabb a szüleim nevelési szempontjai között. Nem mindenáron. Ez a felvételi, a hatévesek egymás közötti harca, hogy olyan iskolába kerülhessenek, ahonnan egyre közelebb kerülnek a csúcsra vezető úthoz, és nem egyre távolabb, ez a dzsungel kezdete. Meg kell tanulniuk küzdeni benne. A szó legszorosabb értelmében is.

A nyolcéves Matyi és a hatéves Sári rendíthetetlenül rugdossák egymást a kerti trambulinban. Még perzsel a kora őszi nap, mi az árnyékos teraszon ülünk: meglátogattuk az unokatestvéreket a Balaton legutolsó falujában.

Két nagy család gyűlt így össze, édesanyám és az öccse családja a hat gyerekkel és a hét unokával. És mindenki a párjával, de erről eszembe jut kedvenc amerikai humoristám, David Sedaris megfigyelése, miszerint a párunk, testvéreinké is, meg a sajátunk is, bármekkora karakterek is "nem játszanak bele a családi dinamikába -- csupán árnyékai azoknak, akikhez tartoznak. Mozognak. Közvetlen napsütésben jól láthatók. De mert nincsen hozzáférésük érzelmi gyújtópontjainkhoz, nem tudják elérni, hogy újra 12 évesek, vagy üvöltő ötévesek legyünk, ezért hát nem is igazi játékosok.” Mindezzel együtt a közelgő vitát unokatestvérem felesége indukálja, Zsuzsi, aki bodzaszörp feletti csevegésünket megszakítva némiképp bosszúsan felsóhajt:

-Jaj! Ott áll, és nem tesz semmit!

Követjük a tekintetét. A tőlünk húsz méterre felállított trambulinban Matyi és Sári küzd az ugrálóért.

-Nem hiszem el! - mondja Zsuzsi a gyerekek édesanyja, és úgy teszi le a poharát, hogy bodzaszörp-pocsolya formálódik a terítőn. - Bántják egymást, és nem állítja le őket! Áll ott, mint Bálám szamara!

Most Mackót nézzük, a gyerekek apját, akinek mindenkori derűs nyugalmát tankokkal sem lehetne kizökkenteni: ott áll az ugráló mellett, és mosolyogva őrzi a gyerekeket. Talán nem is a legidősebbeket nézi, hanem a trambulin lábainál kergetőző négy kicsit.

-Mostanában direkt nem állítom le Mariskát és Ábit - töröm meg a feszült csendet talán oda nem illő filozofikus hangon. Nem is merek unoka-sógornőmre nézni.

Szerencsére nevetnek. Egy ideig nevetnek. Talán épp addig, amíg nem folytatom:

-Szeretném, ha megtanulnák megvédeni magukat. Ha bánt a másik, ha az erősebb bánt, ér visszarúgni.

-Ér, de nem helyes - mondja középső unokaöcsém, a pofátlanul fiatal, friss házas, aki klasszikus zeneszerzést tanul. - Nem ez az etikus.

-Miért ne lenne etikus?

Csak édesanyám előtt restellem meggyőződéstől fűtött hangszínemet, aki szintén az asztalnál ül, és csendben hallgatja, ahogy kifejtem, én csak veszítettem eddig etikus neveltetésemmel, a mindig a másik kedvében járó magatartásommal, azzal, hogy a szükségleteimet sosem gondolom a másikénál előrevalóbbnak.

-Az erőszakra erőszakkal válaszolni nem megoldás.

Nem tudom pontosan melyik unokaöcsém mondta ezt, az is lehet, hogy saját öcsém volt, mert annál a kerti asztalnál mindenki megrázóan jobb keresztény volt mint én, ahogy az asztalon túl is, a felmenőim is, egyetlen zsidó nagyapám kivételével, akinek mentségére szól, hogy gyakran, joggal érezhette úgy, hogy elhagyta az Örökkévaló.

-Van, hogy az az egyetlen megoldás - felelem. - Tapasztalatom szerint az emberek többre értékelik az erőt, mint a kedvességet. Sőt, kifejezetten rosszul reagálnak a jóindulatra.

Itt elhangzott néhány utalás arra, hogy engem a hét év New Yorkban megkeserített, és nem erőlködtem, hogy kijavítsam őket, vagy elmeséljem, tapasztalataim jelentős részét Budapesten gyűjtöttem be, a társasházam falait sem mindig kellett elhagynom értük.

Annál a kerti asztalnál édesanyám, épp édesanyám, akinek kedvenc időtöltése, hogy mindenbe belekössön, amit túlzott hévvel állítok, feltűnően hallgatott. Hallgatása több volt csendnél. Azt jelentette, hogy nekem ad igazat. És senki más igaza nem számított nekem ott. Csakis édesanyámé.

Gyerekkoromban sokszor hallottam tőle, hogy éppen ellenkezőleg nevel minket, mint ahogy az ő anyja tette vele.

-Sokat szenvedtem tőle - mesélt Jutkanagymami szigoráról, amiből mi, unokák is kaptunk, ha csak ízelítőt is: evangélikus lelkész nagyanyámat sokáig magáznunk kellett, őt egyedül a felmenők közül, tekintély volt ő a mi szemünkben, akinél fegyelmeznünk kellett magunkat, nem nevetett a vicceinken (melyeket ott nála helyben, sokszor a férje, Bandi nagyapa szított, az Ószövetség örökké tréfás kedvű professzora, ami nem kis optimizmusról tanúskodott). Nagymami rosszalkodásnak érezte, neveletlenségnek tartotta, ha vihorásztunk, mi pedig karácsonykor éreztük túlzásnak azt, hogy kint a folyosón tornasorban kell várakoznunk az angyalok csengettyűjére a lezárt ajtajú nagyszobából. Rend volt a lelke mindennek.

Így lendült édesanyám a ló túloldalára: a "liberális" volt az első szavaim egyike. Talán nem is jelent ez a szó már mást nekem, mint "póráz nélkülit", "békéset", "szabadságelvűt", egyszóval édesanyámat. Kilencévesen átkoztam először a szabadságomat, amikor egy iskolai kirándulás után az osztálytársaimat a Kelenföldi pályaudvar peronján a szüleik várták, csak nekem kellett kulccsal a nyakamban hazavillamosoznom az albertfalvai lakótelepre. Csak az én anyám nem várt rám! Nem gondoltam én akkor arra, mekkora segítség neki, hogy nem kell ötéves öcsémmel és kétéves húgommal kibumlizni a pályaudvarra, feleslegesen, hiszen tudta, ismertem a hazautat, mint a tenyeremet.

Felnőttként egész más zavar a neveltetésemmel kapcsolatban.

Mi nem burokban születtünk, mint a fiam, hanem burokba. A szüleim mindent megtettek, hogy biztonságos, meleg, a világ igazságtalanságait kizáró légkörben növekedhessünk, hogy előbb szerezzünk tapasztalatot az élet szépségeiről, mint azokról a dolgokról, amelyek kompenzálásaként Isten az élet szépségeit beiktatta. Hívő család lévén Isten szerepe a mindennapokban nem volt kérdés. A családom azt vallja, hogy az ember nem alacsonyodhat le az állat szintjére, az embert az állattól épp az különbözteti meg, hogy uralkodni tud saját agresszióján.

Amióta elengedték a kezemet, azt tapasztalom, hogy az ember igenis állat. Amitől nem lennék különösebben megrendülve, ha nem arra nevelnek, hogy megfegyelmezzem magamban az állatot. Meggyőződésem, hogy együtt születünk azokkal az állati képességekkel, amelyek segítségével ki tudunk állni magunkért, akkor is, ha az agresszió mértéke más bennünk. Emlékeim szerint belőlem ezeket a természetes önvédelmi reakciókat kinevelték. Minden valamirevaló amerikai filmben, amelyikben gyerek főhős van, egy ponton megmondja neki az apja, hogy vissza kell ütnie. Csak azért példálózom az amerikaiakkal, mert last time I checked, még mindig ők voltak a világ vezető nagyhatalma.

Ezért gondolkodom azon sokat, hogyan tudnám nem kinevelni a gyerekekből az egészséges agressziót. Nem a pusztítót, a gyengét támadót, az öncélút. Az önvédelmit, aminek, ha idehaza is lenne kultúrája, talán nem lenne ilyen csesztethető nép a magyar.

S mert nekem nem sikerült bizonyos helyzetekben kiállnom magamért, hát nincs az erőnél nagyobb, amit a gyerekeimnek kívánok.

A túlélésre nevelem a gyerekeimet.

Azért van valami, ami mégiscsak fontosabb az erőnél.

Félórát mondtak a felvételi időtartamára. Ülünk az autóban, Nivaldo és én, és mindketten a jövőre gondolunk. Mariska jövőjére.

-Mióta az eszemet tudom próbálom megérteni a sikert, hogyan és miért lesz valakiből nagyra becsült ember - mondom a férjemnek, és eszembe jut Barabási Albert-László elmélete a siker képletéről, mely valamelyest ellentmond annak, amit a szüleimtől hallottam, miszerint semmi más nem számít, csakis a teljesítmény. Barabási szerint a kapcsolatrendszerünk és a körülöttünk lévő társadalom akarata, hogy felemeljen minket, ugyanannyit nyom a latban. - Arra jutottam, hogy az egyetlen, ami kizárólag rajtunk áll, az a teljesítményünk.

-Számodra az a siker, ha a halálod után még emlegetik a nevedet? - kérdez rá a férjem a lényegre. A legacy szót használja, amit nem tudok jól lefordítani.

Bólintok. Azt hiszem, az.

-Miért, számodra mi a siker?

-A boldogság - feleli, és már nyitja is az autó ajtaját, mert meglátja az épületből kilépő Mariskát, aki most felénk szökdécsel, a szemei ragyognak. - Én csak boldog akarok lenni - mondja az édesapja. -És mindenekelőtt azt akarom, hogy ti boldogok legyetek.

A boldogság lenne a siker? Ez most még brazilul hangzik.

De jól, meg kell hagyni, jól. Lehet, hogy nem bólogat egyetértően, amikor beszélek, de mindig mond valamit, amivel más fényben világítja meg a valóságot.

Fizethetünk bármennyit az iskolának, vagy szoronghatunk, hogy nem tudjuk biztosítani a gyereknek a legjobb tanítókat: a boldogságukért, a legnagyobb sikerükért, mégis mi, a szüleik tartozunk felelősséggel. Tőlünk tanulják a legtöbbet példában, módszerben, a vonaton utazva, az ebédlőasztal körül ülve, kézenfogva, hogy előbb-utóbb felismerjék, kik ők valójában, és mihez akarnak kezdeni azzal, amit magukba szívtak. Ha eszembejut a miskolci óvodám, a virányosi, az albertfalvai és a csillaghegyi általánosaim, és arra gondolok, hogy érzem magamat most a bőrömben, elmúlik a szorongásom, és új, lelkesítő drukk költözik a szívembe. A szüleim aranyérmesek. Mariskáékért én sem adhatom alább.

---

Ez az esszé Gyuricza Eszter esszéje, aki a magyar irodalom tündér keresztanyja